STRANDFORMÁT AZ ÖNBIZALMADNAK FELADAT 18/30

Phineas Taylor Barnum – amerikai politikus és üzletember gondolata elsőre nagyon magával ragadó. Emlékszem, öt, hat éve részt vettem egy több napos célkitűző workshopon, ahol a résztvevők ezt az idézetet szavazták meg az esemény legmeghatározóbb mondatának; vagyis a legtöbben emellett tették le a voksukat.

Elgondolkodtató, hogy vajon miben rejlik az ilyen és hasonló mondatok népszerűsége. Azt könnyű észrevenni, hogy ugyan a mai fogyaszrásorientált társadalmi berendezkedés harcol a figyelmünkért, és igyekszik kívülre helyezni a fókuszunkat, (s úgy tesz minket „egyedivé”, hogy közben már az is konfekció, hogy mit gondolunk, nem csak az, ahogyan igyekszünk kinézni), mégis azt látom, hogy óriási igény van valamiféle szellemi táplálékra is manapság. Az időhiány, gyengülő erőfeszítési képesség a folyamatos koncentrációra, túlterheltség, ide – oda csapongó elménk azonban korlátoz minket, és beérjük a „gyors bölcsességekkel”, amik pillanatnyi gyönyört jelentenek… aztán pörg(et)ünk is tovább. Nem csoda, hisz teljesítményben mérjük a sikert, és sokszor mennyiségre olvassuk a könyveket.

Na mármost, ha megengedjük magunknak, hogy elgondolkodjunk egy – egy idézeten, mondaton, ami felkelti az érdeklődésünket, akár még valami izgalmas is kijöhet belőle. Vagyis rájöhetünk valamire mi magunk is, csak engedjük meg magunknak a gondolkodást, az ellentmondást, majd akár a szintézist. Ha így olvasunk, akkor lehet, hogy lecsökken az elfogyasztott mondatok darabszáma, de hogy javul az emésztésünk az biztos. Márpedig egy lenyelt pirulánál jobb az, ha tápláljuk magunkat (az elménket is).

Barnum mondatára visszatérve tehát, az biztos, hogy érezhető benne az önbizalom, a bátorság, a vakmerőség és a siker. Aki ilyet mond az már biztosan elért valamit, gondolhatjuk (ő tényleg). És mi is épp erre vágyunk annyira. Önbizalmunk sok mindenből táplálkozik, mint pl. a külső megjelenés, kompetenciák, tulajdon, elismerések stb. Azonban vegyük figyelembe William James amerikai gondolkodó elméletét, amiben kimondja, hogy az önbecsülés = képesség / ambíció. Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy ha folyamatosan irreálisan magasra helyezzük magunkkal szemben az elvárásokat, vagy a lehetőségeinket figyelmen kívül hagyó célokat tűzünk ki, akkor egyre inkább aláássuk önértékelésünket, ill. önbizalmunkat, hiszen se saját, belső mércénket nem érjük el, se kívülről nem jön a várt eredmény, elismerés. Persze hosszú távon az ellenkezője, önmagunk képességeinek alábecsülése is éppily káros. James szerint a megoldás az ambíciónk realista (optimális) hozzáigazítása a képességeinkhez. Ehhez annyit tennék hozzá, hogy ehhez viszont elengedhetetlen az önismeret. Valódi – saját – célokat ugyanis csak akkor tudunk kitűzni, ha tudjuk kik is vagyunk, és mit is akarunk. És az önismeret által lesz elég akaratunk, bátorságunk és önbizalmunk, hogy neki is fussunk a dolognak. Az önismeret hosszú út, nem egy gyorsan lenyelhető pirula, és mindenkinek jogában áll eldönteni, hogy a kék vagy a piros kapszulát választja-e, hogy egy filmes hasonlattal zárjam a soraim.

(A szintézis elmaradt, természetesen látom a pozitívumokat is a gondolatban, de most mást szerettem volna kiemelni. 😊)

U.i.: a coaching pl. remek támogatás a célkitűzéshez, ill. a megvalósítás támogatásához.