ÉVZÁRÁS, ÉVKEZDÉS TUDATOSAN

Eljött az év utolsó napja, az összegzés és a tapasztalatok levonásának ideje. Mindenki máshogy végzi el a belső munkát ilyenkor – már, aki elvégzi – én idén megvizsgáltam, hogy életem mely területét kell éppen fejlesztenem, mit hanyagoltam el 2018-ban, és most azzal dolgozom.

Sok változás történt a környezetemben élők, és a saját életemben is, és biztos vagyok benne, hogy közöttetek is sokan elmondhatják ugyanezt. Hogy ez jó vagy rossz, az majd idővel kiderül, mert ami most nehéz és fájdalmas, lehet, hogy később áldásnak bizonyul.

Ami viszont valahogy koncentráltan jött idén több helyről az az, hogy mennyire gúzsba köt minket a félelem. Szabadnak hisszük és valljuk magunkat, és mégis lemondunk jó pár dologról, amik kedvesek lennének nekünk, pusztán azért, mert félünk. Félünk attól, hogy elveszítjük a pozitív megítélésünk a kollégáink, rokonságunk körében, félünk a főnökünk kritikájától, félünk, hogy valami elromlik, tönkremegy, elveszik, ellopják, félünk a munkánk/fizetésünk elvesztésétől, félünk megosztani az érzéseinket, kifejezni a szükségleteinket, félünk elengedni a régit és befogadni az újat, halogatjuk a változást, de nem akarjuk az állandóságot sem.

Ha elég bátrak vagyunk, nézzük meg, mit halogattunk, vagy nem tettünk meg, és mit tettünk, mondunk annak ellenére, hogy nem akartuk vagy nem úgy akartuk.

Vizsgáljuk meg az Utat, amin járunk. Jó úton vagyunk? Jó irányba tartunk? Csak az van nálunk, amire most szükségünk van, vagy cipelünk felesleges dolgokat is? Kik vannak velünk? Örülünk, hogy velünk tartanak, élvezzük a társaságukat, vagy esetleg jobb lenne nélkülük továbbmenni? Hiányzik valaki mellőlünk? Mennyire voltunk tudatában az útjelzőknek? Észrevettük a jeleket vagy rutinból mentünk a megszokott úton? Volt olyan útkereszteződés, ahol bizonytalankodtunk, majd a megszokott utat választottuk, pedig szívesen letértünk volna? A sebesség megfelelő, vagy túl lassú / gyors? Tudjuk, hogy merre tartunk? És végül; a saját utunkon járunk?

Seneca írja:
Senki se dicsekedjék mással, mint a sajátjával. Dicsérjük a szőlővesszőt, ha fürtökkel rakja meg a hajtásokat, s ha e fürtök súlyával a földre húzza a karót. A szőlő sajátságos erénye éppen a termékenység: az emberben is azt kell dicsérni, ami a sajátja. Deli rabszolgái vannak és szép háza, sok földet vet be, és sok pénzt ad kamatra? Mindebből semmi sincs benne, magában, minden körülötte van. Azt dicsérd az emberben, amit sem elragadni, sem adni nem lehet, ami az ő tulajdona. Kérded, mi az? A lélek, s a lélekben tökéletességre juttatott értelem. Az ember ugyanis értelmes állat. Javát tehát akkor használja fel, ha azt, amire született, betölti.